Hirtelen eszembe jutott Zolika. Meg kellett néznem, hogy hol van, mit csinál. Felvettem a szalmakalapomat és lementem a partra. A kisfiú a vízparton ült. Valamin nagyon elgondolkodott, és szórakozottan rugdosta a lábával a kavicsokat.

            A következő napok azzal teltek, hogy figyeltem, és gondolkodtam. Figyeltem, hogy történik-e újra valami, és gondolkodtam, hogy mit is tehetnék. Nem tudok semmit biztosan, bizonyítékom nincs, csak sejtéseim vannak.

Kinek, hogyan számolhatnék be a tapasztalataimról?

Kitől és hogyan szerezhetnék bizonyosságot arról, amit most még csak sejtek?

Hogyan védhetném meg a gyerekeket?

Egyelőre csak kérdéseim voltak, válaszok nem. Még ötletem sem.

            Egyik reggel aztán eszembe jutott a megoldás: úgy szerezhetek bizonyosságot, ha megkérdezem a gyerekeket. Ami persze nem lesz egyszerű, hiszen nem szögezhetem nekik a kérdést, arról, amire gondolok.

            Azon a délutánon az egyik kislány segített abban, hogy a végére járnak a dolognak.

Strandolós program volt, az összes gyerek a parton, és a vízben játszott, én pedig az egyik asztalnál olvasgattam.

            Kis idő múlva megállt előttem az egyik kislány, és megszólított:

– Sára néni, meséljek neked?

– Igen Kata, persze, örömmel hallgatom! – válaszoltam mosolyogva.

– Elmeséljem, hogy hogyan érzem magam ebben a táborban? – A kislány arckifejezése cseppet sem tűnt vidámnak. Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy talán….

– Igen, kíváncsi vagyok rá, de gyere, kísérj el a szobámba, ki kell hozni a kalapomat.

Azzal elindultunk a faházak felé.

– Kérsz egy málnaszörpöt? – kérdeztem odabenn a kislánytól.

– Igen kérek, köszönöm! ­– válaszolta. Miközben az italt a pohárba töltöttem, megkerestem a telefonon a diktafont és észrevétlenül bekapcsoltam.

– Na mesélj! – mondtam neki vidámságot erőltetve az arcomra.

­– Hát….tulajdonképpen nagyon jó ez a tábor…. – kezdte a kislány vontatottan – aranyosak a gyerekek, és a tanár bácsik is, és ti is. Én….egyedül csak azt nem szerettem, amikor a János atya megsimogatta a bugyimat.... Mert ilyet nem szabad. És ezt biztosan ő is tudja. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek….– A kislány ekkor már majdnem sírt, én pedig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni.

Hát igazam volt. Úgy van, ahogy kezdettől sejtettem.

– Persze ne aggódj, nem mondom el senkinek. Ilyet valóban nem lett volna szabad csinálnia.

És mondd, hányszor történt ez meg, csak egyszer?

– Igen, egyszer, tegnap délután.

­– Kata, örülök, hogy elmondtad, és megígérem, hogy többet nem fordul elő! Vigyázni fogok rátok!

– Jó, az jó lesz – mondta a kislány zavartan.

            Amikor megitta a málnaszörpöt, visszamentünk a partra. Elraktam a könyvemet, kézen fogtam a kislányt, és bementünk a vízbe játszani. Próbáltam vidámságot erőltetni, de nem nagyon ment.  Most már szerettem volna mielőbb a végére járni a dolognak.

            Amikor Kata már megnyugodott és jókedvűen játszott a többiekkel, megkerestem Pétert.

– Peti, segítesz kicsit nekem? – kérdeztem tőle mosolyogva

– Igen, persze – ugrott fel a plédről a fiú és már mentünk is a faházak felé.

– Az esti vetélkedőhöz  kellene összeszedni a kellékeket – mondtam neki, miközben a ház felé tartottuk. A szertárhoz mentünk, és miközben kinyitottam az ajtót, bekapcsoltam a diktafont is.

– A kislabdákat és a karikákat kell majd kivinni, azokkal fogunk játszani este. Remélem nem fog megeredni az eső addigra. Mondd csak, jól érzed magad itt a táborban? – tettem fel neki a kérdést, miközben mosolyogni próbáltam.

– Igen, jól érzem magam ­– válaszolt Peti lelkesen – Nekem ez az első ilyen táborom, még sosem voltam anyáék nélkül sehol. És nem is olyan rossz így nagyfiúsan nyaralni – mosolygott a kisfiú.

– Ennek örülök ­ – válaszoltam mosolyogva.

­– Egyszer volt olyan amikor féltem kicsit. János atya behívott az irodába, és belenyúlt a fürdőnadrágomba….Nem tudom miért? Azt mondta, hogy meg kell néznie, hogy nem fáztam-e a vízben, mert akkor kukim nagyon kicsi lesz és nem szabad többet fürdenem aznap a Balcsiban. Én ezt nem hittem el, mert anyukám sosem így szokta megnézni, hogy fázom-e?

– És utána mi történt? – kérdeztem meglepődve a fiútól.

– Hát mondtam neki, hogy anyukám nem szokott ilyet csinálni, ha strandolunk, és akkor azt mondta, hogy rendben van, de ha fázok a vízben, akkor ne fürödjek többet. És azt is mondta, hogy nem is kell erről az egészről beszélni senkinek. Aztán visszamentünk a partra.

– Az atya lehet, hogy azt hitte, hogy ezt így szokás? – kérdeztem csak úgy magamtól – De akkor most már tudja, hogy nem így szokás  – mosolyogtam a kisfiúra.

Közben összeszedtük a kellékeket, és kivittük őket a játszótérre, ahol a vetélkedőket szoktuk lebonyolítani.

– Köszönöm a segítséget Petikém – mondtam a kisfiúnak, vidámságot színlelve.

– Nagyon szívesen ­– válaszolta, majd elszaladt a többiekhez.

A következő részt 2017. május 17-én olvashatjátok.

Meséim, novelláim oldala: www.skolikagnes.hu