Amint lepakoltam a kellékeket, visszasiettem a szobába, és lementettem a telefonról a beszélgetést a laptopomra. Már két hangfelvétel volt a mappában, és még kettőt  el kellett készítenem. Az idő, és a napirend nekem dolgozott, hiszen esténként szabadprogram volt, és nem kellett kötelezően megjelenni sehol a gyerekeknek.

            A szememmel kerestem Rékát és Zolikát, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan kérdezzem ki őket. És közben már azon is, hogy mi lesz a hangfelvételek sorsa.

Mert az egy dolog, hogy nálam meglesz, de a cél nem az én kíváncsiságom kielégítése volt, hanem…

            Hamarosan itt a vacsoraidő, aztán kezdődik a vetélkedő. Ha ma nem lesz alkalom majd lesz holnap – nyugtattam meg magam. A könyvet, amit olvasni szoktam bevittem a szobámba és készülődtem a vacsorához.

            Kis idő múlva kopogtak. Meglepődtem, mert a szobámban ritkán kerestek a gyerekek, és siettem ajtót nyitni. Zolika állt az ajtóban, a karja és a térde csupa vér!

– Jaj Zolika mi történt, elestél? – kérdeztem ijedten tőle.

– Igen, az ebédlő felé szaladtam és akkor estem el. Légy szíves kösd be a térdemet! – kérlelt panaszos hangon a kisfiú.

– Persze, azonnal – és már rohantam a kötszerekért és a diktafonért – nagyon éhes lehetsz, ha ennyire kellett sietni. Ezen a kavicsos úton nagyon könnyen el lehet csúszni, vigyázni kell!

– Igen most már tudom – szisszent fel a kisfiú, miközben a jódos vattával kenegettem a térdét. – Akkor ezután ne rohangálj rendben? A múltkor is láttalak, úgy szaladtál ki az irodából, mint akit kergetnek.

– Mert akkor kergettek is! – válaszolta Zolika.

– Kergettek? Ki kergetett? Ott játszottatok János atya irodájában?

– Nem, nem volt ott több gyerek csak én. Azért futottam, mert az atya bántani akart. Vagyis…..

– Vagyis mi? Valami rossz fát tettél a tűzre és megbüntetett?

– Nem, nem csináltam semmi rosszat – motyogta a kisfiú. – János atya azt akarta, hogy fogjam meg a reverenda alatt a pisilőjét és én nem akartam, és megszorította a kezem!

Zolikának ekkor már folytak a könnyei, de nem a sebesülés miatti fájdalmában.

– Ó Istenem, szegénykém…– ekkor már én is majdnem sírtam, sok volt már nekem mára a bizonyosságokból. Átöleltem a kisfiút, és próbáltam megnyugtatni. Nem nagyon sikerült.

Beragasztottam a térdét, megkínáltam innivalóval, és próbáltam elterelni a gondolatait az atyával történt esetről.

– Gyere, menjünk vacsorázni – mondtam neki – és ne is gondolj arra, ami az irodában történt.

– Rendben van – válaszolta a kisfiú, és mosolyogni próbált.

            Vacsora után a csoport a játszótéren gyülekezett. A gyerekek szokás szerint hangosak voltak, és fáradhatatlanok. Ma este nem bántam volna, ha előbb véget ér az esti program, de rajtam kívül senki nem gondolta így. Zúgott a fejem, feszült voltam, nem tudtam mit kezdeni a napközben megszerzett információkkal. Szeretem volna elfelejteni ezt az egészet.

            Lassan, nagyon lassan jött el a 10 óra, amikor takarodót kellett fújni  a táborban. Utána még egyszer végig kellett nézni a szobákat, hogy mindenki rendben lefeküdt-e, lekapcsolták-e a villanyt.

            Már majdnem 11 óra lett amire ágyba kerültem. A fejem ugyanúgy zúgott, a gondolatok kavarogtak benne, miközben hallani véltem újra a gyerekek elbeszéléseinek a foszlányait.

Szerettem volna gyorsan elaludni, de nem sikerült.

            Másnap reggel fáradtan és zaklatottan ébredtem. Szerencsére szombat volt, amikor nincs foglalkozás és semmi egyéb kötött program. Kapóra jött ez nekem, mert így volt időm rendszerezni a gondolataimat. És persze hátra volt még egy beszélgetés, Rékával.

            Reggeli után az jutott eszembe, hogy ha nincs is kötelező foglalkozás, kicsit megmozgatom a gyerekeket. Mivel a tábor viszonylag nagy területen feküdt, nagyon sok féle növény megtalálható volt.

– Gyerekek, figyeljetek rám! – szólítottam meg az ebédlő előtt gyülekező gyerekeket. – ma nincs foglalkozás délelőtt, de akinek van kedve, jöjjön el velem sétálni itt a táboron belül. Viszünk egy növényhatározót, és feltérképezzük a terület növényvilágát.

– Ez jó ötlet! Menjünk! Én viszek fényképezőgépet! – lelkesedtek a gyerekek.

– Rendben én pedig hozom a növényhatározót – feleltem.

– Én nem szeretnék menni, nem érzem jól magam ­– szólalt meg Réka váratlanul.

– Mi a baj Réka, fáj valamid? – kérdeztem meglepetten.

– Igen, a gyomrom és a fejem fáj – válaszolta a kislány.

– Gyerek akkor bemegyünk a szobába és lefekszel. Gyerekek várjatok, hamarosan jövök vissza –­ azzal kézen fogtam a kislányt és elindultunk a szobájuk felé.

A szobában Réka lefeküdt az ágyára, én pedig vittem neki egy pohár vizet. Odakészítettem a kis asztalra a telefonját is, és a lelkére kötöttem, hogy ha rosszabbul érzi magát, hívjon fel.

Időközben persze a diktafont is bekapcsoltam.

A következő részt 2017. május 22-én olvashatjátok.

www.skolikagnes.hu