Kirándulás a Fekete-erdőbe

December utolsó két napját választottuk ki erre a kiruccanásra, szerencsénk volt, hogy egyáltalán kaptunk még szállást valahol. Két napra terveztünk, hogy ha már elmegyünk olyan messzire, akkor legyen mit mesélni utána.

Az első megálló egy Schömberg nevű kis városban volt. Itt egy miniatűr falucskát néztünk meg.

Jellegzetes német faszerkezetes házak alkották a falucskát, amelynek a szélén kisvasút fut végig. Sajnos ezt nem láttuk, mert valószínűleg a lakattal lezárt alagútban lehetett, mert télen nem jár a vonat. A házak mellett egy kis kecskeudvar is volt, az udvar körül pedig lovacskás körhinta.

A kis falucska mellett pedig egy nagyobb állatsimogató, kecskékkel, emuval, lovakkal, szamarakkal.

Jó, most gondolhatjátok azt, hogy na ez a program nem épp egy középkorú párnak való, de vállalom…nekünk igenis tetszett. :-)

A következő állomás egy Triberg nevű csodaszép település volt. Itt a vízesést akartuk megnézni, de mivel az autóval járható út le volt zárva, és már erősen délutánba hajlott az idő, mégsem mentünk fel a helyre. Megnéztük ehelyett a világ legnagyobb kakukkos óráját, ami Triberg mellett, Schonachban van, majd visszamentünk Tribergbe és sétáltunk a főutcán egyet.

Ez a környék arról híres, hogy itt készítették az első kakukkos órát, és azóta is itt készülnek ezek az órák. Ezért aztán az egész város, a környék, a boltok, minden a kakukkos óráról szólnak :-)

Séta közben betértünk egy schwarzwaldi sonkát árusító üzletbe, ahol -mint később kiderült- lehet kapni sok más dolgot is: mézet, lekvárt, pálinkát, száraztésztát stb.

Triberg után már a szálláshelyre, Bernauba mentünk. Természetesen mind a telefon, mind a GPS felmondta a szolgálatot, amikor a faluba értünk, így kissé keservesen, de megtaláltuk a panziót, ahol szobát  lefoglaltunk. Beköltöztünk, aztán elmentünk sétálni, majd pedig egy étterembe vacsorázni.

Itt megtudhattam, hogy hogyan lehet a kört négyszögesíteni, pontosabban a zsemlegombócot szögletesre gyártani. Elkészítik a masszát, beteszik egy formába, megsütik, felvágják és úgy tálalják. Szóval a gombóccal köszönő viszonyban sem volt, ellenben finom.

Természetesen ettünk Fekete-erdő tortát is, igaz, helyhiány miatt ketten ettünk egy szeletet, de elég is volt, mert szép derék darabot kaptunk.

Csodálkoztunk, persze csak magunkban,  amikor  a számlát kihozták. Mert nem ájultunk el a végösszegtől. Hiába felkapott üdülőhely, hiába ettünk, ittunk, sütiztünk, a számla nem taglózott le. Korrekt volt, megfizethető. Egy jó pont oda J

Miután kijöttünk az étteremből, akkor ért egy kisebb meglepetés minket, bár azért ez sem volt teljesen ismeretlen. A kis faluban az utca alig volt kivilágítva. A fő utca még csak-csak, de a mellékutcák egyáltalán. Szerencsére a házakon a karácsonyi dekorációk világítottak valamennyire.

Alig találtunk vissza a szállásra :-)

Másnap reggel egy kiadós reggeli után folytattuk a kirándulást. Először elmentünk Rothausba, és megnéztük a sörgyárat. Nagy élmény volt. Van egy bemutatóterem, ahol interaktiv táblán lehet ismerkedni a sörfőzés rejtelmeivel, vannak fotók a kezdetekről, videok, filmvetítés, stb. Amikor mi voltunk, akkor körbevezetés nem volt, de így is érdemes volt elmenni. Persze vettünk néhány üveg sört is, ha már ott voltunk.

Amúgy ezen a környéken minden vendéglátóhely ezt a sört árulja, amin nem is lehet csodálkozni.

A sörfőzde után következett Brinkmann professzor háza. A ház, amely tájházként működik, szintén Rothausban van. Sajnos nem volt nyitva, így csak kívülről tudtuk megnézni. Most nem volt tele muskátlival, nem volt olyan szép, mint a filmben.  Csak érdekességként, a professzor háza és a klinika 60 kilométerre van egymástól.

Ezen a napon nem volt igazán kirándulóidő, hideg is volt, és köd is. Ennek ellenére reménykedtünk, hogy a következő célponton sütni fog a nap, de sajnos nem így lett.

Aitern volt a következő helyszín. Itt egy télen-nyáron üzemelő libegő van, a gyalogos turistáknak télen is annyi a belépő, mint nyáron. Már ezért is szimpatikus volt a hely.

Felmentünk 1414 méterre, de sajnos a köd ott is megmaradt, tehát gyakorlatilag az orrunknál tovább nem láttunk.

Azért sétáltunk egyet, aztán pedig ettünk sült kolbászt a hüttében. Mivel tényleg rossz idő volt, meglepett, hogy milyen sokan feljöttek, kutyákkal, kisgyerekekkel. Gondolom ők is abban reménykedtek, hogy odafönt nem lesz köd…

A kétnapos kirándulás legfárasztóbb, mondhatni kegyetlenül borzasztó része ezután következett.

A felvonótól Glottertalba mentünk. Itt található a Fekete-erdei klinika.

Nagy árat fizettem érte, hogy láthassam élőben.

Én ilyen tekergős, kanyargós, lejtős, emelkedős, rettenetesen hosszú, borzalmasan félelmetes hegyi úton még nem autóztam, de tuti nem is fogok. Azt hittem sosem lesz vége…Azóta is többször eszembe jut, mi lett volna, ha egyedül vagyok, és nekem kell vezetni. Szerintem feladtam volna ez első száz méter után. Mert ugye a szintkülönbség egy dolog, de ráadásul nagyon hosszan csak egy sáv volt, és persze jöttek szembe is autók. Voltak akik elég gyorsan, a terepviszonyokhoz képest.

Szóval egy rémálom volt.

Mivel minden álomnak, még a rémnek is vége szakad egyszer, végre elértünk Freiburgba, és onnan már viszonylag jó út volt Glottertalig.

Mivel már délután volt, és gyorsan sötétedett, nem jártuk be a klinika körüli erdei túraútvonalat, csak az épületet néztük meg. Pontosabban inkább én, mert a férjemet gondolom nem nagyon érdekelte. :-)

Én nagyon szerettem a sorozatot, nem is annyira a történet miatt, hanem mert olyan szép tájakat mutattak benne. Már akkor is gondoltam rá, hogy milyen jó lenne egyszer élőben látni.

Hát sikerült, az utolsó előtti pillanatban. Lassan 8 éve élek Németországban, és a hazaköltözés előtt 2 hónappal eljutottam ide. Jobb későn, mint soha…

Innen még 2 órás út várt ránk, de az már szerencsére autópályán zajlott.

Otthon aztán megkóstoltuk a kincseket, a sonkaboltban vásárolt sonkát és szilvapálinkát, és a Rothaus sört is, majd fáradtan bedőltünk az ágyba, és végig aludtunk volna a Szilveszter éjszakát, ha nem petárdáztak volna az ablakunk alatt.