– Mióta tart ez, hogy nem érzed jól magad? – kérdeztem a kislánytól.

– Csak most reggeli után kezdődött – válaszolta – talán nem fog sokáig tartani, mert volt már máskor is ilyen, de nem tartott sokáig.

– Itt a táborban volt már ilyen rosszulléted? – kérdeztem.

­– Igen. Akkor azt hittem, hogy a varázserő miatt van….

– Varázserő? Miféle varázserő? – néztem rá meglepetten.

– Hát, az még a második napon történt. János atya behívott az irodába. Kérdezte,  hogy szeretnék-e megtanulni  varázsolni. Közelebb húzott magához és megmutatta a pisilőjét.

Aztán megfogta a kezem, és rátette. Azt mondta hogy ha simogatom a kezemmel, akkor meg fog nőni nagyra. Mert akkor én tudok varázsolni, és megnöveszteni azt, ami picike.

Aztán megmutatta, hogy hogyan kell simogatni, hogy gyorsan megnőjön, de én nem akartam és elhúztam a kezemet. Nagyon csúnya volt ott neki, és féltem is tőle, és már nem akartam megtanulni varázsolni – Réka a párnába temette az arcát és sírt.

            Én a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Undort éreztem és felháborodást. Pont úgy, ahogy ez a kislány akkor, ott az irodában. Most már nagyon gyorsan a végére akartam járni a dolognak. Nem engedhettem meg, hogy még egy gyerek áldozatul ennek  a pedofil állatnak!

– Aludj egyet, kicsim – mondtam a kislánynak és megsimogattam a fejét. – ha rosszabbul érzed magad, azonnal hívj fel!

            Kimentem a szobából, és a várakozó gyerekek felé indultam. A felügyelő a parti  utat söprögette, és a virágokat gondozta. Megkértem, hogy figyeljen Rékáék szobájára, hogy senki ne zavarja a kislányt, mert beteg és lefeküdt aludni.

            Aztán elindultunk a gyerekekkel a növénytúrára. Persze, nekem egész máshol járt az eszem, de igyekeztem elhessegetni a gondolatokat és a velem tartó gyerekekre figyelni.

            A túra után az első dolgom volt megnézni Rékát. Még akkor is békésen aludt. Megkértem a szobatársait, hogy ne zavarják, ne menjenek be a hozzá.

            Ebédig volt még egy kis idő. Bementem a szobámba és lementettem a telefonról az utolsó hangfelvételt is. A hangfelvételeket egy mobil adathordozóra is átmásoltam. Így már három különböző helyen voltak elmentve. Nem bíztam semmit a véletlenre.

            Most már csak egy kérdés motoszkált a fejemben: hogyan fogom leleplezni a papot, hogyan és kinek mondjam el, amit tudok, kinek adjam oda a felvételeket?

            Egész délután a legjobb megoldást kerestem. Mivel az én hangom is rajta volt a felvételeken, nyilvánvaló volt, hogy én is bajba kerülök, de nem érdekelt. Nem hallgathattam el a dolgot, és nem hagyhattam, hogy a pap továbbra is szabadon bántalmazza a gyerekeket.

            Délután egy kicsit lementem a partra a gyerekekhez, aztán visszamentem a szobámba. Leültem a laptop elé. Megkerestem a helyi rendőrkapitányság weboldalát.

Kiírtam a postacímet, és a telefonszámot,  majd megkerestem a rendőrkapitány email-címét.

Az emailhez becsatoltam a hangfelvételeket. A tárgyhoz csak annyit írtam, hogy gyermekbántalmazás. A levél törzsébe pedig csak a nevemet, telefonszámomat, az otthoni címemet, és a tábor címét. A levelet ekkor még nem küldtem el.

            A kis adathordozót beletettem egy borítékba, mellétettem egy papírt az adataimmal, és a borítékra ráírtam a rendőrkapitány nevét. Vacsoráig még volt annyi idő, hogy elvigyem a borítékot a rendőrkapitányságra. Szóltam a gyakornok társamnak, hogy kimegyek a városba kicsit, de vacsorára visszaérek.

            A rendőrséghez érve megkerestem a postaládát és belecsúsztattam a borítékot. Visszamentem a táborba. Bekapcsoltam a számítógépet, és elküldtem a levelet a rendőrkapitánynak.

Aztán felhívtam a rendőrséget. Közöltem, hogy röviddel ezelőtt egy borítékot tettem a postaládába, a címzett nyugodtan kibonthatja, nem levélbomba van benne. Megmondtam az adataimat is.

            Utána elmentem vacsorázni. Fogalmam sem volt mi lesz ezután, próbáltam úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna. Nem volt könnyű.

            Másnap vasárnap volt. Ezen  a napon meglátogathatták a hozzátartozók a gyerekeket, akik már nagyon izgatottak voltak, várták a családtagjaikat.

            11 óra lehetett, amikor csörgött a telefonom. Egy ismeretlen szám keresett. Felvettem.

A rendőrségtől hívtak, kérték, hogy amint lehet fáradjak be a kapitányságra. El is indultam azonnal, hogy legyek rajta túl minél előbb. A rendőrkapitány fogadott. A szobában még két civil ruhás rendőr is tartózkodott.

            Kikérdeztek. Elmondtam, amit tudtam. Azt is, ami velem történt a második napon. Felvették a jegyzőkönyvet, aláíratták velem, és kikísértek az épületből.

Délután 5 óra felé megjelent a két civil ruhás nyomozó a táborban. János atyát keresték.

Megkérték, hogy menjen velük, és kikísérték az autóhoz.

A táborban senki nem tudta, hogy ki volt a két ember, és hova vitték a papot.

Csak én tudtam.

vége

www.skolikagnes.hu