2017. máj 12.

Néma könnyek - folytatásos novella III. rész

írta: skolikagnes
Néma könnyek - folytatásos novella III. rész

– Miért hívta fel a gyereket a partról? Mi lehet olyan fontos, ami nem várhat a szabad program végéig? Mit csinál János atya?– ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem, mialatt a függöny mögül figyeltem az iroda bezárt ajtaját. És vártam.

            Lassan teltek a másodpercek, a szívem a torkomban dobogott, és türelmetlenül lestem az ajtót. Egyszer aztán kinyílt, és az atya lépett ki rajta. Pétert kézen fogva vezette és valamit nagyon magyarázott neki. Úgy láttam, hogy Péter zavartan bólogatott, hogy igen, rendben, tudom. A part felé mentek. Mivel nekik meg kellett kerülni a házunkat, ha elég gyors leszek eléjük kerülhetek. Kiléptem a házból, sietve lementem a partra, és leültem egy napozóágyba.

A parton az atya végigsimította a kisfiú fejét,  elküldte a többiekhez játszani, ő maga pedig leült a fa alatt elhelyezett asztal mellé.

 

sad-516702_1280.jpg

 

            Ennél a pontnál már majdnem biztos voltam benne, hogy az atya olyat tesz, amit nem szabad. Nagyon nem szabad. Végigpörgött előttem a tegnap délelőtt, amikor mentem a papírokat aláírni, éreztem a tarkómon a kéjes, meleg leheletét, láttam a kislányt kiszaladni, majd a kisfiút zavartan bólogatni, és engedelmeskedni. Láttam, újra láttam, és tudtam, hogy valami nincs rendben.

            A negyedik napon a délelőtti foglalkozást János atya tartotta. A gyerekek leültek  a fák alatt elhelyezett asztalokhoz, és csendben várták amíg az atya is helyet foglal és elkezdődik a foglalkozás. Én a padsor végén ültem, ahonnan jól láttam az atyát és a gyerekeket is.

Ekkor már figyeltem az atyát: hogyan viselkedik a gyerekekkel, hogyan néz rájuk, milyenek a mozdulatai. Tanultunk az egyetemen testbeszédet, nem volt nehéz észrevenni az árulkodó jeleket.

            Minél jobban figyeltem, annál inkább biztos voltam benne, hogy az atya nem jó szándékkal vitte be az irodába a gyerekeket. Biztos voltam benne, de bizonyítékom nem volt.

Vártam. Figyeltem, amit láttam, megjegyeztem, és vártam.

            A negyedik napon biztosra akartam menni. Rosszullétre hivatkozva nem mentem le a strandra délután, hanem a szobámban maradtam. Az ablak elé húztam a széket, a kezembe vettem a telefonomat és várakoztam.

            Nem kellett sokáig tétlenül ülni. Néhány perc múlva egy kisfiú közeledett a part felől a szemben lévő ház felé. Fellépett az iroda lépcsőjén, bekopogott, majd benyitott. Még mielőtt bement, sikerült egy fényképet készítenem a telefonommal.

            Az órámra néztem: 16:10. A telefont készenlétbe helyeztem, hogy ha Zolika jön, akkor is tudjak fotózni. Nem volt rá alkalom. A következő percben kivágódott az ajtó, Zolika rohant ki az irodából. János atya próbálta visszatartani, de nem tudta. Megállt az ajtóban és kéjsóvár tekintettel bámult a kisfiú után.

            Ez volt az a pont amikor az utálattól hányingerem lett. A mosdóhoz támolyogtam, de az inger nem volt elég erős. Ittam egy pohár vizet. Utána kicsit jobb lett. Visszaültem a székre, megnéztem a telefonon a fotót, visszapörgettem az agyamban az eseményeket, és háborogtam. Háborgott a gyomrom és a lelkem is.

 

Novelláimat, meséimet olvashatod itt: www.skolikagnes.hu

Szólj hozzá